Első altatás nélkülünk

Augusztus 19-én kerítettünk sort először arra, hogy kettesben lelépjünk. Mivel Nagyival elképesztően jó kapcsolata van Mirkinek, így nem volt kérdés, hogy hogyan oldjuk meg a dolgot. Nagyi szerencsére bevállalta, hogy nálunk lefekteti és megvárja, amíg hazaérkezünk. Persze nem buliztunk hajnalig, egy koncertet néztünk meg Százhalombattán, ami nagyon vicces volt (Rácz Kati művésznő). Minden szuperül ment, Mirek egyáltalán nem hiányolt minket :)

Nyáron nyaralunk

Júniusban már szórta a mosolyokat és intenzíven gyűjtötte a hurkákat. Íme két, a fő tevékenységeket illusztráló fotó.















Másik kedvelt elfoglaltsága a fantomcumizás volt, amin nagyon jókat derültünk.



Harmadik kedvence az apja által csak ökölfagyizásnak nevezett tevékenység volt, amit a közeledő fogzásnak tulajdonítottunk, de fog azóta sem bukkant elő.




A házassági évfordulónkon az Alcsúti Arborétumba látogattunk hármasban. Mirkónak nagyon tetszett ott, egyébként is imádja a faleveleket, ez már korán kiderült, ott meg aztán volt belőlük dögivel. Annyira megihlette a helyszín, hogy addig sosem hallott beszédáradatot zúdított ránk, mintegy húsz percen keresztül hallgathattuk ezt.





Már alig vártuk, hogy sor kerüljön első közös nyaralásunkra. Bemelegítésként sokat jártunk a battai strandra, amit Pindi rettenetesen élvezett.












A nyaralást aztán július utolsó hetében kezdtük meg. Nagyon sokat gondolkodtunk, hogy hova vegyük az irányt. A horvát tengerpart, ára és közelsége miatt egyértelműen adott volt, de ott is van azért jócskán választék. Mindenképpen északra szerettünk volna utazni, mert bár a déli hegyes dalmát részt jobban kedveljük, az utazásra minél kevesebb időt szerettünk volna fordítani. Így esett a választásunk a Kvarner-szigetekre. Én már jártam Krk-en egyszer korábban és úgy emlékeztem, hogy kellemes mediterrán városkák vannak arrafelé. Ez így is van, a sziget nem okozott csalódást. A megfelelő település kiválasztása sem volt könnyű, mert mindig elég nagy gonddal szoktam az ilyesmivel foglalkozni. Általában kedveljük a kevéssé turistás részeket, itt például Vrbnik-ről gondoltunk, hogy ott kellemesen el tudnánk tölteni az időt. A gond viszont az volt, hogy ez a városka egy sziklaszirtre épült, így miután elképzeltem magam, amint a verőfényben, kánikulában vonszoljuk magunkat a hátunkon a babakocsival, úgy döntöttünk, hogy inkább egy kiépített parti sétánnyal és minden egyéb szükséges infrastruktúrával ellátott, tehát meglehetősen turistaorientált települést választunk, így kötöttünk ki Baska-ban. Interneten foglaltunk apartmant, semmi gondunk nem volt, mert válogathattunk még, hiszen viszonylag idejében észbekaptunk. Nem sok észre vall viszont, hogy ismét sikerült szombattól szombatig befoglalnunk az apartmant, mert ezen a napon mindkét irányban igen nagy a forgalom. Mindegy, így jártunk. Viszonylag zökkenőmentes utazás után kb. 7 óra alatt értünk Baska-ra, a Krk sziget egyik városába. Kicsit csalódottak voltunk, mert a parton annyian voltak, mint a Négy Tigris piacon karácsony előtt, de a panoráma gyönyörű volt.










Az apartman is teljesen rendben, nem túl közel és nem túl messze a parttól. Sokat strandoltunk és sokat kirándultunk, főleg a szigeten, hogy ne kelljen sokat autózni. Én még napszúrást is kaptam az egyik nap, így telepakoltam Pindi egy pelusát a kanyargós szerpentineken, de nem rendeltetésszerűen. Szóval az idő jó volt, a kaja finom, az egy hét remekül telt.























A horvátországi időtöltés után még a Balatonon is töltöttünk három-négy napot, meglátogattuk Orsiékat, a húgomékat meg az unokatesókat. Még itt is remek időjárás volt, de a Balaton vize nekem egy kicsit lehangoló, különösen a déli parton ezidőtájt. Legalább 30 fokos és nagyon sekély. A kempingben a két unokatesó így rendetlenkedett. Kiki kakaót ivott, Mirkó pedig kapott életében először egy kis csócsálni való őszibarackot. Ebből egyelőre nem csináltunk rendszert, de mindannyian barackoztunk és a húgom pressziójának engedve belenyalhatott Pindi.


























A korábbi - nem túl erős, de azért létező - aggályok ellenére a nyaralás szuper volt, csak ajánlani tudom mindenkinek ilyen pici gyerekkel. Még kicsi csomagként lehetett vele bánni, nem mászott el, nem szaladgált, nem keverte magát folyamatos életveszélybe, így valóban remekül ki lehetett kapcsolódni vele. A környezetváltozásokat tudomásul vette és teljes mértékben alkalmazkodott az új helyzetekhez.

Az első közös tavaszunk

Bár még mindig viszonylag sokat aludt, de jól látszott, hogy keresi velünk a kapcsolatot, amikor éber volt. Háromhetesen elmentünk egy remek fotózásra Dunakeszire, ahol ilyen és ehhez hasonló fotók készültek rólunk. Hát ezeket egyszerűen imádjuk azóta is.












A fotózás három óráját Mirkó éberen töltötte, a végén aludt csak negyedórát, amin nagyon csodálkozott a fényképész, mert általában az ekkora babák még végig szunyálni szoktak. Azóta is ilyen, egyrészt napközben nagyon keveset alszik, másrészt meg ha valami ébren tartja az érdeklődését - és itt nagyon figyelte, hogy mi az ördög történik körülötte - akkor az annyira leköti, hogy nem kíván aludni.

Az első hónap végére oldódtak meg a szopi körüli gondok, de szerencsére a megkönnyebbülés a fájdalom elmaradása miatt már előbb jelentkezett. Így gyönyörű napok következtek. Az első hónapban Mirkó kis brekszliből egyértelműen érdeklődő és nagyon cuki emberi lénnyé kezdett változni. Legelőször 04.18-án dokumentáltuk, hogy határozottan ránk mosolyog. Előtte is volt példa rá, de az valószínűleg az újszülöttkori reflexes mosoly volt. 05. 01-én vettük észre először, hogy szemlélgeti a kezecskéjét és 3-án lett először levágva a körme. Hetek óta készülődtünk és stresszeltünk rá édesapukájával. Aztán átmentünk a Nagyihoz anyák napját ünnepelni és kiugrottunk vásárolni, addigis rábízva az unokát. Talán ekkor történt ilyesmi először. Mikor visszatértünk, Nagyi mosolyogva fogadott: "Levágtam a körmét, nem baj?" Nagyot nevettünk, így úsztuk meg az első körömvágást. 05.05-én ellátogattunk Pali papáékhoz. Ezt a napot végiggügyögte, kiáltozta és vigyorogta. Szerencsére ezek egyre inkább a szokásává váltak. Gügyögésben különösen profi volt.
Itt az első megörökített mosoly az első anyák napján az unokatestvére kezében:

Itt pedig társasági életet él a két unokatestvér és az anyukájuk, mindenki a maga módján :)

Tavasszal egyébként elég sokat szaladgáltunk mindenfelé, körbelátogattunk mindenkit, nemigen tartottuk be a gyermekágy során az otthonülést. Aztán amikor később elkezdtük az építkezést, szabályszerűen menekültünk a káosz elöl. Nem mintha Mirkót zavarta volna, istenien szunyókált a flex, a véső és a betonkeverő hangjára. Mondtuk is az építőknek, hogy esetleg itthagyhatják őket, ha végeztek, mert nem biztos, hogy nélkülük is boldogulunk.

Rendszeresen jártunk orvosi kontrollra, ahol mindent rendben találtak. Mi eléggé aggályoskodtunk a bőre miatt, mert nagyon sokáig hámlott még a születés után. Állítólag a túlhordott babák bőre kicsit felázik a magzatvízben, így különösen hajlamosak az ilyen bőrproblémákra. A hámlást meg rengeteg pattanás követte, de abból is kigyógyult szerencsére. Kéthónaposan pedig megkapta az első védőoltást, amit elég rossznéven vett. Egész délután zokogott utána vigasztalhatatlanul, de szerencsére a későbbi oltásoknak nem volt ilyen tragikus hatása. Egyébként nem sokat sírt és akkor még teljesen kiszámítható volt, hogy mikor mi a baja. Mondjuk az idegrendszerünket eléggé megviselte a másfél-két hónapon át tartó hasfájás, amikor elég sokat sírdogált. Azt meg például nehezen hittem el, hogy egy ilyen pici kis öntudatlan lényt zavarhat az, ami a pelenekájában van és képes ennek sírással hangot adni. De néhány hónaposan ez valóban bekövetkezett :)

Hazatérés és szopi mizéria

Nagyon-nagyon furcsa érzés volt hazamenni a kórházból. Azt hiszem, megtapasztalhattam a bent töltött néhány nap alatt, hogy mit jelent a hospitalizáció. Kívánkoztam haza, de azt is éreztem, hogy most aztán vége a biztonságos kibélelt világnak, kezdődik a haddelhadd. Mindehhez hozzájött még, hogy a szülés körüli felfokozott állapotban nagyon erős hatásuk volt a benti kapcsolatoknak. A klinikán már minden osztályon ismerősök mosolyogtak és érdeklődtek Mirkó iránt. A patológián a kórteremben fekvők közül csaknem mindenki megszült, így ők is ott randalíroztak a folyosókon, szóval egy kicsit bennfentessé váltunk. Az orvosom és a szülésznőm nagyon sokszor meglátogattak még a kórteremben, ez nagyon sokat jelentett nekem. Szóval ezt az ismerős világot kellett elhagyni, hogy egy teljesen ismeretlenbe lépjünk. Mirkó a mamával a hátsó ülésen mózeskosárban tartott velünk tárnoki otthonunkba. Mama - mármint a nagyi - itthon várt minket brassóival és segített átlendülni a kezdeti nehézségeken.

A nehézségek főként a szopizás terén mutatkoztak, Mirkó nagyon ügyesen és erőteljesen próbálkozott, azonban az érzékeny bőr nehezen bírta a gyűrődést. Az első egy hét szinte katasztrofális volt, olyan fájdalommal, sokszor sírással járt a szoptatás. Nagyon aggasztó volt azt átélni, hogy pont az egyik legfontosabb szükségletét ilyen nehéz kielégíteni. Küzdelmeinkről íme egy fotó:

A nagyi, a húgom, barátnőim, a klinika személyzete és a védőnő támogatásával végül sikerült túlesnünk ezen az időszakon és bármilyen őrült szenvedés is volt, félév elteltével mondhatom, hogy megérte. Nagyon jó dolog szoptatni és talán van valami abban, hogy az immunrendszert erősíti, mert Mirkó - lekopogom - eddig soha nem volt lázas és az orrszívót is még csak két alkalommal kellett beüzemelni. A megoldás végül az lett, hogy hosszas vívódást követően cumisüvegből etettük Mirkót majd egy hónapon át, úgy, hogy a lefejt anyatejet kapta. A tejgazdaságot egy kék masinára alapoztuk, ami teljesen ipari jelleggel egyszerre két mellből is bírta pumpálni a tejet. Ne képzeld el, hogy ez milyen látvány:) Szerencsére az eltelt négy-öt hét után a begyógyult sebek lehetővé tették újra a szoptatást, és Mirkónak egyáltalán nem okozott gondot, hogy ismét a természetes úton jut a táplálékhoz.

Az első néhány nap

A szülés után következett néhány óra, amikor embernek a legkevésbé sem éreztem magam, de nagyjából túlestünk rajta. Mirkó nem volt a közelemben, lent szunyált a megpróbáltatások után a csecsemő-osztályon. Mikor hajnalban áttoltak az intenzívre, aludtam néhány órát (talán) aztán telefonálgattam, hogy megosszam örömünket. Nagyon furcsa volt, hogy deréktól lefele éreztem, ahogy kezd belém visszatérni az élet, de egyáltalán nem uralom a testem. Rettenetesen fáradt és izgatott voltam. Közben persze nagyon hiányoltam Mirkót, de ugyanakkor az is eszemben volt, hogy elképzelni sem tudom, mit tennék, ha itt lenne, tekintve, hogy csak feküdni bírtam. 12 órakor következett a "felállítás", amikor egy nővér segítségével először fel kell ülni, majd felállni az ágyról, ami egy hatalmas friss hasi sebbel nem olyan egyszerű dolog. Sőt, az első felülés pokolian fájdalmas volt. Felállás után tusolás következett, kis segítséggel, mert a hasat nem érheti víz. Az első néhány napban rettenetesen nehezen mozogtam a seb miatt, kb. a negyedik-ötödik napon éreztem úgy, hogy még egyszer talán ember lesz belőlem.
Mirkót először a szülés után a születése napján délután láthattam. Felhozták az intenzív osztályra és a kezembe adták. Nagyon furcsa volt, hogy csak az zakatolt az agyamban, hogy mindenképpen szoptatnom kell, hogy később ne legyen ezzel nehézségünk, így a következő egy órát azzal töltöttük, hogy megpróbáljon enni a segítségemmel. Aztán elvitték... Az nem volt jó.
Délután meglátogatott Andrea és Márkó, pedig elvileg csak egy ember lehet bent az intenzíven látogatóban és utána lementek megnézni Mirkót, aki még mindig a mamája nélkül szunyókált. A csecsemős nővérek azt állították, hogy nem sír, nyugodt babának látják. Délután elájultam a fáradtságtól, de amint képes voltam rá, lementem a cscsemő osztályra és segítséget kértem a szoptatáshoz. Másnap szerencsére egyágyasba kerültünk és együtt aludtunk és fogadtuk a látogatókat. Márkó szinte egész nap velünk volt. Lassabban lábadoztam, mint arra számítottam. Mirkó viszont remek legény volt, minden látogatónk el volt tőle ragadtatva, hogy milyen szép, bár én akkor még nem láttam különösebben annak. Hát így nézett ki akkoriban:

"Azt meg hogy kell?"

Szóval az egész 2008 nyarán kezdődött, amikor a nászútunkról Mirkóval együtt érkeztünk haza. Márkó állítása szerint soha nem fogja elfelejteni, amikor a pozitív terhesteszt láttán a fürdőkád szélén ülve a kezembe akadó Tesco-s nejlonzacskót a fejemre húzva, eszelős tekintettel kérdeztem: "Terhes vagyok? Azt meg hogy kell?" Ezután néhány hónapos elég masszív hányinger következett, majd némi alaptalan aggódás orvosi dolgok miatt. A végére megtanultam élvezni a terhességet, olyannyira, hogy alig akartunk elszabadulni ebből az állapotból. Március 21-re vártuk Mirkót, de nem akart előbújni, így 25-től be kellett feküdnöm a remek nevet viselő terhespathológiára, hogy az orvos kezeügyében legyek. A kórház elképesztő volt, a társaság viszont remek. Naponta vizsgálgattak, így a Klinikán sok-sok orvost megismerhettem. A legviccesebb Varga doktor volt, aki méregetve a gyereket, közölte, hogy milyen hatalmas feje van. Mikor megmondtam, hogy hány hetes terhes vagyok, akkor azt mondta, hogy akkor rendben a méret. Ám amint a pocakjához ért a méricskélésben, felkiáltott, "Húha, mégiscsak böszme!". Így lett Kis Böszme, az addig Pindikének nevezett kis lényből.

Attól tartottam, hogy túlságosan hamar ki szeretnék majd robbantani Mirkót, aki szemmel láthatóan remekül érezte magát odabent. De aztán kiderült, hogy leghamarabb egy nagyon szolíd bevatkozásra kerül sor, felhelyeznek egy méhszájat puhító zselét. Patikában vásároltuk, a klinikáról kiszökve, 7500 forintba került, ami meglehetősen elszomorító egészségügyi helyzetről árulkodik. Pénteken reggel még a zselé előtt kicsi vérzéssel ébredtem, de tágulás még nem következett be. Ezután megkaptam a kezelést, így az egész délelőttöt a vajúdóban tölthettem, monitorozva. Nem volt jó. Hatás semmi. Másnap viszont este fél tízre erősödő fájdalmaim voltak, majd egy pukkanás kíséretében megrepedt a magzatburok és gyengén szivárogni kezdett a magzatvíz és a nyákdugó is eltávozott. Hát, gondolom nagyon örült a szülésznőm, amikor hívtam, hiszen szombat este volt. Miután az osztályon az ügyeletes orvos megállapította, hogy ez valóban magzatvíz, leküldtek a szülőszobába, és mondták, hogy hívjam be a férjemet, mert ma éjjel-hajnalban itt valószínűleg baba lesz.

A szülőszobára kerültem, de még nem ért be a szülésznőm, így az ügyeletes rámkötötte a CTG-készüléket. A mérések alapján már ő is jelezte, hogy nem az igazi a magzati szívhang. Kata, a szülésznőm érkezésekor pedig elmagyarázta, hogy a fájásaim erősödésekor a magzati szívhang visszaesik, ami nem jelent konkrét veszélyhelyzetet ebben a pillanatban, de tapasztalatai alapján az ilyen szülések nagy valószínűséggel császárral végződnek, hiszen az igazi munka még a baba előtt áll, amit nehezen vészel át alacsonyabb szívfrekvenciával. Megérkezett Levente, az orvos is, aki elég álmosnak tűnt és borostásnak, de mégis nagyon határozott és fókuszált volt. Sokáig figyelte a monitort és vizsgált, míg én Márkó kezét szorongatva vajúdtam, és megszületett a döntés, a lehetséges komplikációkat elkerülendő, szülessen meg Mirkó műtéti úton. Számomra egyértelmű volt, hogy teljes mértékben bízom az orvosomban és a szülésznőben, így semmilyen rossz érzést nem okozott számomra ez a döntés. Úgy éreztem, hogy minden információt megkaptam, és nem a fejem fölött határoztak így. Valamint érzékeltem az erőfeszítést és a döntést megelőző töprengést, nem volt ilyen zavarjukleessünktúlrajtaaztánmenjünkhazaaludni hangulat. A helyzet azonban az, hogy a császármetszést az osztályon ügyeletes főorvosnak is jóvá kell hagyni. Megérkezett a főorvos úr, nagyon vicces fazon, cinikus mosollyal, igazi főorvos alkat:) Mire ő befutott, a jó kis ötperces fájásaim elkezdtek elmaradozni, volt, hogy tízpercet is várni kellett egyre. Meggyőződésem, hogy a műtét lehetőségének híre is közrejátszott abban, hogy a testem át akarta adni a parancsnokságot a szakértő kezeknek és nem erőlködni tovább, de könnyen lehet, hogy valós fájásgyengeséggel (de szép kifejezés:)) is küzdöttem, hiszen az első szülésnél nem ritka az ilyesmi. Az egészségügyi hierarchiában edzett főorvos úr láthatólag ahhoz volt szokva, hogy érkezésére a szülő nő szétdobja a lábát és mindenki haptákban várja, hogy megfogalmazza szakvéleményét. Ehhez képest őt az a kép fogadta, hogy a vagány szülésznőm borotvált, hogy előkészítsen a műtétre, én meg nem voltam hajlandó fájást produkálni. Kérdésére, hogy mi folyik itt, az orvosom félig mosolyogva közölte: "Kata dolgozik...". Szóval jól meghunyászkodtak a főorvos úr előtt:) Ezután egy bazira fájdalmas vizsgálat következett, és a főorvos diagnosztizálta a fájásgyengeséget és oxitocin adását javasolta. Ettől beállt a dráma a szülőszobában. Én nem nagyon vágtam, hogy ez ebben a helyzetben mit jelent, míg a szülésznőm nem tájékoztatott, hogy ezen az állapoton nagyon ritkán javít az oxitocin, főleg miután már több órája így zajlik a vajúdás, hogy Mirkó szívfrekvenciája minden egyes fájásnál lemegy. Viszont elég jól megszenvednék vele még néhány órát, ami után úgyis a műtőben kötnék ki nagy valószínűséggel. Orvosom és szülésznőm belefogtak a főorvos meggyőzésébe, hol a szobában, hol azon kívül. Amikor felvetődött az az ötlet, hogy Kata beköt egy infúziót és csináljunk úgy, mintha kapnám az oxitocint, akkor azt gondoltam, hogy jó kezekben vagyok:) Végül elkerültük a fájáserősítést, hogy erről tudott-e a főorvos, vagy sem, az nem az én dolgom, mindenesetre ő volt az egyik orvos a császármetszés közben.

A műtétre vonatkozó döntés meghozatala után kb. 15 perccel már a műtőben voltam. Előtte kaptam infúziót, amit a hűtőszekrényben tároltak, így rettenetesen hideg volt és iszonyatos remegés tört rám attól, hogy a vérembe került. A műtő és a szülőszoba két külön világ, bár csak néhány ajtó választja el őket egymástól. Az addigi félhomályt felváltotta a műtő vakító fehérsége, az otthonos, bensőséges légkört a kőkemény és hűvös professzionalizmus. Még az orvosom is úgy tűnt, mint egy idegen, ahogy készült. A szülőszobán a legnagyobb létszám akkor volt, amikor a két orvos és a szülésznő is bent volt, itt viszont csaknem tizen dolgoztak körülöttem, de tényleg: a műtétet vezető orvos, meg még két szülész, a szülésznő, a gyermekorvos, az altatóorvos, az aneszteziológiai asszisztens, a műtőápoló, a segédápoló. Gőzöm nem volt, hogy ennyien honnan kerültek elő ilyen rövid idő alatt. Az egész azonban inkább szürreális, mint félelmetes volt számomra. Alapvetően eléggé parázom az orvosi beavatkozásoktól, itt viszont a fájások, az eltelt néhány óra, a találkozásra való várakozás és a körülmények hatására más lelki és tudati állapotban voltam. Tényleg úgy éreztem magam, mintha egy kórházsorozat egyik szereplője lennék. Következett a spinális érzéstelenítés, ami egy cseppet sem fájt, pedig csak második szúrásra sikerült. Különös volt, ahogy egyszercsak elmúltak a szülési fájásaim és különböző kaparó eszközökkel tesztelték, hogy még milyen erősen érzékelek. Eltakarták a hasamat, nem láthattam, amint a szike belehasít a bőrömbe, sőt még a kezemet is lekötözték, "hogy ne fogdossam a Sára doktort". Viccelődtek, vicces volt az egész:) Az aneszteziológus és az asszisztense valamilyen buliról társalogtak, míg a paraván túloldalán kemény munka folyt. Azt éreztem, hogy sokan sokfelé járkálnak a pocakomban. Az egész érzés olyan volt, mintha ovisok ugrálnának egy leeresztőben lévő gumimatracon. Amikor szívtáji szorításra panaszkodtam a fejemnél ülő aneszteziológusoknak, akkor először megijedtek kissé, majd pontosítva a fájdalmas területet legyintettek: "Áh, az csak a taposás!". Szóval ilyesmik történtek...

Aztán egyszercsak Kata odahozta a fejemhez ezt a kis gombócot, aki elég kulimászos volt és nagyon édesen nézett rám. Sajnos csak nagyon rövid ideig lehetett velem, szoptatni végképp nem állt módomban, de nagyon megnyugtatott, hogy apukája kezei között töltheti a következő néhány órát. 4 óra 11 perckor, 3530 grammosan, 53 centiméteresen látta meg a napvilágot.

Összevarrták a sebet és kitoltak a műtőből. A folyosón még néhány percre találkozhattam a rendbe szedett Mirkóval és az apukájával, ami csodálatos volt.

Miért is?

Ez a blog Mirkóról szól, a fiunkról. 2009. március 29-én született, úgyhogy éppen itt az ideje, hogy megjelenjen az interneten. Valójában apukája beszélt rá, hogy ilyen módon hagyjunk nyomot Mirkónak a Vele történtekről, de remélem, hogy majd belerázódom...
A következő bejegyzésekben megpróbálom felidézni a múltat és az eddig Vele történt eseményeket dokumentálni.