"Azt meg hogy kell?"

Szóval az egész 2008 nyarán kezdődött, amikor a nászútunkról Mirkóval együtt érkeztünk haza. Márkó állítása szerint soha nem fogja elfelejteni, amikor a pozitív terhesteszt láttán a fürdőkád szélén ülve a kezembe akadó Tesco-s nejlonzacskót a fejemre húzva, eszelős tekintettel kérdeztem: "Terhes vagyok? Azt meg hogy kell?" Ezután néhány hónapos elég masszív hányinger következett, majd némi alaptalan aggódás orvosi dolgok miatt. A végére megtanultam élvezni a terhességet, olyannyira, hogy alig akartunk elszabadulni ebből az állapotból. Március 21-re vártuk Mirkót, de nem akart előbújni, így 25-től be kellett feküdnöm a remek nevet viselő terhespathológiára, hogy az orvos kezeügyében legyek. A kórház elképesztő volt, a társaság viszont remek. Naponta vizsgálgattak, így a Klinikán sok-sok orvost megismerhettem. A legviccesebb Varga doktor volt, aki méregetve a gyereket, közölte, hogy milyen hatalmas feje van. Mikor megmondtam, hogy hány hetes terhes vagyok, akkor azt mondta, hogy akkor rendben a méret. Ám amint a pocakjához ért a méricskélésben, felkiáltott, "Húha, mégiscsak böszme!". Így lett Kis Böszme, az addig Pindikének nevezett kis lényből.

Attól tartottam, hogy túlságosan hamar ki szeretnék majd robbantani Mirkót, aki szemmel láthatóan remekül érezte magát odabent. De aztán kiderült, hogy leghamarabb egy nagyon szolíd bevatkozásra kerül sor, felhelyeznek egy méhszájat puhító zselét. Patikában vásároltuk, a klinikáról kiszökve, 7500 forintba került, ami meglehetősen elszomorító egészségügyi helyzetről árulkodik. Pénteken reggel még a zselé előtt kicsi vérzéssel ébredtem, de tágulás még nem következett be. Ezután megkaptam a kezelést, így az egész délelőttöt a vajúdóban tölthettem, monitorozva. Nem volt jó. Hatás semmi. Másnap viszont este fél tízre erősödő fájdalmaim voltak, majd egy pukkanás kíséretében megrepedt a magzatburok és gyengén szivárogni kezdett a magzatvíz és a nyákdugó is eltávozott. Hát, gondolom nagyon örült a szülésznőm, amikor hívtam, hiszen szombat este volt. Miután az osztályon az ügyeletes orvos megállapította, hogy ez valóban magzatvíz, leküldtek a szülőszobába, és mondták, hogy hívjam be a férjemet, mert ma éjjel-hajnalban itt valószínűleg baba lesz.

A szülőszobára kerültem, de még nem ért be a szülésznőm, így az ügyeletes rámkötötte a CTG-készüléket. A mérések alapján már ő is jelezte, hogy nem az igazi a magzati szívhang. Kata, a szülésznőm érkezésekor pedig elmagyarázta, hogy a fájásaim erősödésekor a magzati szívhang visszaesik, ami nem jelent konkrét veszélyhelyzetet ebben a pillanatban, de tapasztalatai alapján az ilyen szülések nagy valószínűséggel császárral végződnek, hiszen az igazi munka még a baba előtt áll, amit nehezen vészel át alacsonyabb szívfrekvenciával. Megérkezett Levente, az orvos is, aki elég álmosnak tűnt és borostásnak, de mégis nagyon határozott és fókuszált volt. Sokáig figyelte a monitort és vizsgált, míg én Márkó kezét szorongatva vajúdtam, és megszületett a döntés, a lehetséges komplikációkat elkerülendő, szülessen meg Mirkó műtéti úton. Számomra egyértelmű volt, hogy teljes mértékben bízom az orvosomban és a szülésznőben, így semmilyen rossz érzést nem okozott számomra ez a döntés. Úgy éreztem, hogy minden információt megkaptam, és nem a fejem fölött határoztak így. Valamint érzékeltem az erőfeszítést és a döntést megelőző töprengést, nem volt ilyen zavarjukleessünktúlrajtaaztánmenjünkhazaaludni hangulat. A helyzet azonban az, hogy a császármetszést az osztályon ügyeletes főorvosnak is jóvá kell hagyni. Megérkezett a főorvos úr, nagyon vicces fazon, cinikus mosollyal, igazi főorvos alkat:) Mire ő befutott, a jó kis ötperces fájásaim elkezdtek elmaradozni, volt, hogy tízpercet is várni kellett egyre. Meggyőződésem, hogy a műtét lehetőségének híre is közrejátszott abban, hogy a testem át akarta adni a parancsnokságot a szakértő kezeknek és nem erőlködni tovább, de könnyen lehet, hogy valós fájásgyengeséggel (de szép kifejezés:)) is küzdöttem, hiszen az első szülésnél nem ritka az ilyesmi. Az egészségügyi hierarchiában edzett főorvos úr láthatólag ahhoz volt szokva, hogy érkezésére a szülő nő szétdobja a lábát és mindenki haptákban várja, hogy megfogalmazza szakvéleményét. Ehhez képest őt az a kép fogadta, hogy a vagány szülésznőm borotvált, hogy előkészítsen a műtétre, én meg nem voltam hajlandó fájást produkálni. Kérdésére, hogy mi folyik itt, az orvosom félig mosolyogva közölte: "Kata dolgozik...". Szóval jól meghunyászkodtak a főorvos úr előtt:) Ezután egy bazira fájdalmas vizsgálat következett, és a főorvos diagnosztizálta a fájásgyengeséget és oxitocin adását javasolta. Ettől beállt a dráma a szülőszobában. Én nem nagyon vágtam, hogy ez ebben a helyzetben mit jelent, míg a szülésznőm nem tájékoztatott, hogy ezen az állapoton nagyon ritkán javít az oxitocin, főleg miután már több órája így zajlik a vajúdás, hogy Mirkó szívfrekvenciája minden egyes fájásnál lemegy. Viszont elég jól megszenvednék vele még néhány órát, ami után úgyis a műtőben kötnék ki nagy valószínűséggel. Orvosom és szülésznőm belefogtak a főorvos meggyőzésébe, hol a szobában, hol azon kívül. Amikor felvetődött az az ötlet, hogy Kata beköt egy infúziót és csináljunk úgy, mintha kapnám az oxitocint, akkor azt gondoltam, hogy jó kezekben vagyok:) Végül elkerültük a fájáserősítést, hogy erről tudott-e a főorvos, vagy sem, az nem az én dolgom, mindenesetre ő volt az egyik orvos a császármetszés közben.

A műtétre vonatkozó döntés meghozatala után kb. 15 perccel már a műtőben voltam. Előtte kaptam infúziót, amit a hűtőszekrényben tároltak, így rettenetesen hideg volt és iszonyatos remegés tört rám attól, hogy a vérembe került. A műtő és a szülőszoba két külön világ, bár csak néhány ajtó választja el őket egymástól. Az addigi félhomályt felváltotta a műtő vakító fehérsége, az otthonos, bensőséges légkört a kőkemény és hűvös professzionalizmus. Még az orvosom is úgy tűnt, mint egy idegen, ahogy készült. A szülőszobán a legnagyobb létszám akkor volt, amikor a két orvos és a szülésznő is bent volt, itt viszont csaknem tizen dolgoztak körülöttem, de tényleg: a műtétet vezető orvos, meg még két szülész, a szülésznő, a gyermekorvos, az altatóorvos, az aneszteziológiai asszisztens, a műtőápoló, a segédápoló. Gőzöm nem volt, hogy ennyien honnan kerültek elő ilyen rövid idő alatt. Az egész azonban inkább szürreális, mint félelmetes volt számomra. Alapvetően eléggé parázom az orvosi beavatkozásoktól, itt viszont a fájások, az eltelt néhány óra, a találkozásra való várakozás és a körülmények hatására más lelki és tudati állapotban voltam. Tényleg úgy éreztem magam, mintha egy kórházsorozat egyik szereplője lennék. Következett a spinális érzéstelenítés, ami egy cseppet sem fájt, pedig csak második szúrásra sikerült. Különös volt, ahogy egyszercsak elmúltak a szülési fájásaim és különböző kaparó eszközökkel tesztelték, hogy még milyen erősen érzékelek. Eltakarták a hasamat, nem láthattam, amint a szike belehasít a bőrömbe, sőt még a kezemet is lekötözték, "hogy ne fogdossam a Sára doktort". Viccelődtek, vicces volt az egész:) Az aneszteziológus és az asszisztense valamilyen buliról társalogtak, míg a paraván túloldalán kemény munka folyt. Azt éreztem, hogy sokan sokfelé járkálnak a pocakomban. Az egész érzés olyan volt, mintha ovisok ugrálnának egy leeresztőben lévő gumimatracon. Amikor szívtáji szorításra panaszkodtam a fejemnél ülő aneszteziológusoknak, akkor először megijedtek kissé, majd pontosítva a fájdalmas területet legyintettek: "Áh, az csak a taposás!". Szóval ilyesmik történtek...

Aztán egyszercsak Kata odahozta a fejemhez ezt a kis gombócot, aki elég kulimászos volt és nagyon édesen nézett rám. Sajnos csak nagyon rövid ideig lehetett velem, szoptatni végképp nem állt módomban, de nagyon megnyugtatott, hogy apukája kezei között töltheti a következő néhány órát. 4 óra 11 perckor, 3530 grammosan, 53 centiméteresen látta meg a napvilágot.

Összevarrták a sebet és kitoltak a műtőből. A folyosón még néhány percre találkozhattam a rendbe szedett Mirkóval és az apukájával, ami csodálatos volt.