Nagyon-nagyon furcsa érzés volt hazamenni a kórházból. Azt hiszem, megtapasztalhattam a bent töltött néhány nap alatt, hogy mit jelent a hospitalizáció. Kívánkoztam haza, de azt is éreztem, hogy most aztán vége a biztonságos kibélelt világnak, kezdődik a haddelhadd. Mindehhez hozzájött még, hogy a szülés körüli felfokozott állapotban nagyon erős hatásuk volt a benti kapcsolatoknak. A klinikán már minden osztályon ismerősök mosolyogtak és érdeklődtek Mirkó iránt. A patológián a kórteremben fekvők közül csaknem mindenki megszült, így ők is ott randalíroztak a folyosókon, szóval egy kicsit bennfentessé váltunk. Az orvosom és a szülésznőm nagyon sokszor meglátogattak még a kórteremben, ez nagyon sokat jelentett nekem. Szóval ezt az ismerős világot kellett elhagyni, hogy egy teljesen ismeretlenbe lépjünk. Mirkó a mamával a hátsó ülésen mózeskosárban tartott velünk tárnoki otthonunkba. Mama - mármint a nagyi - itthon várt minket brassóival és segített átlendülni a kezdeti nehézségeken.
A nehézségek főként a szopizás terén mutatkoztak, Mirkó nagyon ügyesen és erőteljesen próbálkozott, azonban az érzékeny bőr nehezen bírta a gyűrődést. Az első egy hét szinte katasztrofális volt, olyan fájdalommal, sokszor sírással járt a szoptatás. Nagyon aggasztó volt azt átélni, hogy pont az egyik legfontosabb szükségletét ilyen nehéz kielégíteni. Küzdelmeinkről íme egy fotó:
A nagyi, a húgom, barátnőim, a klinika személyzete és a védőnő támogatásával végül sikerült túlesnünk ezen az időszakon és bármilyen őrült szenvedés is volt, félév elteltével mondhatom, hogy megérte. Nagyon jó dolog szoptatni és talán van valami abban, hogy az immunrendszert erősíti, mert Mirkó - lekopogom - eddig soha nem volt lázas és az orrszívót is még csak két alkalommal kellett beüzemelni. A megoldás végül az lett, hogy hosszas vívódást követően cumisüvegből etettük Mirkót majd egy hónapon át, úgy, hogy a lefejt anyatejet kapta. A tejgazdaságot egy kék masinára alapoztuk, ami teljesen ipari jelleggel egyszerre két mellből is bírta pumpálni a tejet. Ne képzeld el, hogy ez milyen látvány:) Szerencsére az eltelt négy-öt hét után a begyógyult sebek lehetővé tették újra a szoptatást, és Mirkónak egyáltalán nem okozott gondot, hogy ismét a természetes úton jut a táplálékhoz.
Nagyon-nagyon furcsa érzés volt hazamenni a kórházból. Azt hiszem, megtapasztalhattam a bent töltött néhány nap alatt, hogy mit jelent a hospitalizáció. Kívánkoztam haza, de azt is éreztem, hogy most aztán vége a biztonságos kibélelt világnak, kezdődik a haddelhadd. Mindehhez hozzájött még, hogy a szülés körüli felfokozott állapotban nagyon erős hatásuk volt a benti kapcsolatoknak. A klinikán már minden osztályon ismerősök mosolyogtak és érdeklődtek Mirkó iránt. A patológián a kórteremben fekvők közül csaknem mindenki megszült, így ők is ott randalíroztak a folyosókon, szóval egy kicsit bennfentessé váltunk. Az orvosom és a szülésznőm nagyon sokszor meglátogattak még a kórteremben, ez nagyon sokat jelentett nekem. Szóval ezt az ismerős világot kellett elhagyni, hogy egy teljesen ismeretlenbe lépjünk. Mirkó a mamával a hátsó ülésen mózeskosárban tartott velünk tárnoki otthonunkba. Mama - mármint a nagyi - itthon várt minket brassóival és segített átlendülni a kezdeti nehézségeken.
A nehézségek főként a szopizás terén mutatkoztak, Mirkó nagyon ügyesen és erőteljesen próbálkozott, azonban az érzékeny bőr nehezen bírta a gyűrődést. Az első egy hét szinte katasztrofális volt, olyan fájdalommal, sokszor sírással járt a szoptatás. Nagyon aggasztó volt azt átélni, hogy pont az egyik legfontosabb szükségletét ilyen nehéz kielégíteni. Küzdelmeinkről íme egy fotó:
A nagyi, a húgom, barátnőim, a klinika személyzete és a védőnő támogatásával végül sikerült túlesnünk ezen az időszakon és bármilyen őrült szenvedés is volt, félév elteltével mondhatom, hogy megérte. Nagyon jó dolog szoptatni és talán van valami abban, hogy az immunrendszert erősíti, mert Mirkó - lekopogom - eddig soha nem volt lázas és az orrszívót is még csak két alkalommal kellett beüzemelni. A megoldás végül az lett, hogy hosszas vívódást követően cumisüvegből etettük Mirkót majd egy hónapon át, úgy, hogy a lefejt anyatejet kapta. A tejgazdaságot egy kék masinára alapoztuk, ami teljesen ipari jelleggel egyszerre két mellből is bírta pumpálni a tejet. Ne képzeld el, hogy ez milyen látvány:) Szerencsére az eltelt négy-öt hét után a begyógyult sebek lehetővé tették újra a szoptatást, és Mirkónak egyáltalán nem okozott gondot, hogy ismét a természetes úton jut a táplálékhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése